8. nap, Watampone

Hű, de bolyhosak ma a felhők, kicsit csepereg is. Magdi a költözés során elhagyta a fésűjét. Muszáj lesz csinálnom neki egy újat kagylóból, különben a hableànyom megbolondul. 🙂
Tettünk még egy sétát a parton Rocky kíséretében. A taxi 11-re jön értünk, hosszú, 6 órás út elébe nézünk.

Megérkezett a kocsi, kedves helybéli ember, induláskor megmutatta nekünk merre van a háza, ahol a csalàdjàval el. Meséltem neki a hajóépítős élményünkről, mire ő kis kitérővel elvitt minket egy kis falurészbe, ahol szinte mindenki ezzel foglalkozik. Az egymás mellett álló kis fahàzikók előtt gyönyörű kidolgozàsú hajók várták, hogy befejezzék őket. A legkisebb hajók két hónap alatt, a nagyobbak egy év alatt készülnek el, a legnagyobbak pedig akár két év munkálkodàst is igényelnek. Ezeket általában amerikànak adják el, hogy milyen célra, azt sajnos nem tudtuk meg a sofőrtől, de valószínűleg halászatra.

A kis tavakban, amelyek mellett elhaladunk gyönyörű halakat tenyésztenek, egy darab ára 25000 rúpia, 500 Ft.

Apró falvakon àt mentünk tovább. Megpróbálom leírni mit látunk a legtöbbet egyébként. A helyi házak mind cölöpökön állnak, ezek alatt élik a családok napközben az életet, gondolom a hűs árnyék miatt. A kertekben banánpàlmàk, a tàkolt fakerítésen belül de kívül is rohangàszó tyúkok és kakasok, megannyi kecske. Indonéz gyerekek rohangàlnak az út szélén, dudàló motorosok az utakon, van olyan aki szerintem legfeljebb 10 éves. Az egész eszméletlenül hangulatos !!

Visszatérve az út leírásàhoz, elhaladtunk egy végtelennek tűnő erdőn, ahol ameddig a szem ellàtott szabályosan ültetett fàk voltak, mindegyik törzsére egy kisebb kék színű edény erősítve. A sofőr mondta el, hogy ezek gumifàk, amiket beirdalnak és összegyűjtik az edényekbe a belőlük kicsorduló nedvet.

Ahogy kezdtünk távolodni a lakott részektől, egyre több, pontosabban még több zöld vett bennünket körül. Ezernyi féle fa, ezernyi felé zöld szín, igazi esőerdős területre érkeztünk. Sűrű lombok mindenfelé, a szàjunk tátva maradt a természet gyönyörűségétől. Egy fotó sem adnà vissza a hangulatot és a nyugodtsàgot, amit a hatalmas lombkoronatömeg látványa árasztott. Olykor a hatalmas törzsű fák mellett hangyaméretűnek éreztük magunkat.
Láttunk még nagyonzöld (ez egy szín itt 🙂 ) rizsföldeket, illetve ponyvàkon szárítàsra kiterített kakaóbabokat.

A kocsi, amivel mentünk egyébként Tata màrkàjú volt. Ennek az indiai autónak a motorjàt valószínűleg aranyos pillangók hajtjàk, ugyanis némelyik gyengébb emelkedőnél is kényszert éreztem arra, hogy kiszàlljak a kocsiból és toljam.

A sofőrön eléggé meglàtszott az immár 30 napja tartó, de ma véget érő Ramadan ünnep. Este hatig nem ehet és nem ihat egy kortyot sem, szegény igen szenvedett. Ezt mi többször elfelejtettük…:) például amikor megfeledkezve az ünnepéről sajtos keksszel megtömött szájjal, az orra alá dugva a dobozt kínáltam, hogy naa vegyen nyugodtan, ne legyen szégyenlős. Vagy amikor mögötte Magdi recsegve összenyomott pet palackból hatalmasakat kortyolva fogyasztotta a szomjúságàt oltó vizet. Utólag is bocsesz a figyelmetlenségért. 🙂

A fejenként egy csillagos szállásunhoz érve, ledobtuk a cuccunkat és elindultunk táplálékra vadászni. A hotellal szemben már ki is szúrtam szerintem a sziget egyetlen KFC gyorséttermét. Az ízlelőbimbóim már fel is készültek az extra sajttal és baconnal megspékelt kurrító szendvicsemre. 🙂
A hotel és a kajàlda közötti 30 méteren 3 fénykép készült rólunk. Itt is csak minden 20. ember látott európait, de már kezdjük kicsit megszokni azt hogy utánunk fordulnak. Az étteremben ajtót nyitnak előttünk, a kiszolgálók összemosolyogva várják a rendelést. Meghàtràlni már nem lehet. Pedig tenném. A kínálat mindössze csirke meg rizs. Hol adnak, kérdezem én, hol adnak nálunk otthon KFC-ben rizst??:D
Rendeltünk és ettünk jól nevelt emberek módjára.

Este felmentünk a hotel tetejére, ahonnan mindenfelé, még a messzi távolban is tűzijátékot lőttek fel az emberek, ünnepelve a ramadan végét.
‎
Ja és a lényeg: közben vettünk egy fésűt.:)