10. nap, sziklasírok

Reggel felkeléskor Magdi gyengélkedett, így reggelizni is csak egyedül mentem. A pocakja tegnap óta nem az igazi. Visszafelé egy tál gyümölccsel érkeztem, amitől valamelyest erőre kapott.‎

Pontban 9-kor indultunk a helyi temetési szertartásra. Ahogy haladtunk a hely felé, az utak egyre csak keskenyestek, az emberek meg csak többen lettek. Nagyon izgultunk. 🙂

Megérkeztünk. A torajàs hàzak által körbezàrt hatalmas udvaron több tíz fekete óriàsdisznó hevert megkötözve egy-egy bambusztörzshöz. Némelyik csak visított (mint a disznó). Három eszméletlenül nagy bivalyt pedig körbe járattak az emberek között, az egyik oldalàra fel is van írva a neve, Tammen. Màsik három pedig egy sátor alatt hevert, itt-ott pedig a fejük (!).

Magdi fedezékbe is vonult az egyik házikó aljàhoz. Rajtunk kívül csupán egy turista pár merészkedett el a szertartásra. A karton cigarettàt a sofőr segítségével àtadtuk az elhunyt papa gyermekeinek. A sofőrrel egyébként telefonos google fordítóval kommunikàltunk.

Magdi egyre rosszabbul lett. A szertartás egyébként fantasztikus, 10 percenként indult egy énekléssel kísért, csodálatos helyi népviseletű családtagokból és hozzátartozókból àlló menet.

Magdi jelez, hogy itt a vég. A szája elfehéredik, és felvéve az egyik fejnélküli bivaly pozíciójàt, lassan hanyadtdől. Vízzel locsoljuk a kis buksijàt, hogy maradjon ereje visszamenni a kocsihoz, márcsak azért is, mert ránk szóltak, hogy pont a törzs vezetőjének a ház alatti pamlagàn hever.

Eltotyogtunk a kocsihoz, beültünk és irány a hotel. Útközben végig banánt kerestünk, az út szélén számos helyen lehet kapni a helyi termesztőktől. A sofőrbe ilyenkor csak annyit programozunk, hogy “banana, stop”. Sajnos nem jártunk szerencsével, mindenhol elfogyott a keresett gyümölcs.

Visszaértünk a szállásra. A sofőrnek mondtuk, hogy most kicsit visszavonulunk, de délután lehet folytatnànk a kirándulást.

Kimentünk a szálloda medencéjéhez. A lányok fürdőruha viselete alapján először azt gondoltam, hogy búvár tanfolyamon vagyunk, aztán belàttuk, hogy Magdi bikini bemutatójàt más vallási hovatartozású helyen kellene megtartani. Lefeküdtünk hát a nyugàgyra félig ruhában, de még így is úgy bámultak, mintha órabérben kapnànak érte pénzt. ‎
Hívtuk a kocsit, újra nekivàgtunk. A város kicsit szabadabb részein a gyerekek majdnem mindenhol sárkányt eregetnek.

A tegnapi blogban már említettem, hogy a halottak mellé minden esetben, akár utolag is tesznek értektàrgyakat. A korábban történt sírrablàsok miatt a koporsókat sziklàkba vésett üregekbe helyezték, vagy a falra függesztették. Ezeket a helyeket látogattuk meg Lemoban, majd Londàban.

Lemoban a sírhelyek egy hatalmas rizsföldre néznek. A sírokat az előttük lévő keskeny erkélyen elhelyezett tao-tao babák őrzik, a halottak fából kifaragott képmásai. A környéken rövid túràt tartottunk.

Londa annyiban volt más, hogy a koporsókat rejtő természetes barlangokba saját lábunkkal is bemehettünk. Ehhez bérelnünk kellett egy lámpással rendelkező helyi öreg manót. A barlang bejáratànál a helyi indonéz turistàkkal kötelező volt a fotózkodàs, “Hey mister, poto!” felkiáltással jelezték szándékukat egy közös családi képre. Egyet kettőnkkel, egyet csak Magdival. Egyet a haverral, most egyet azzal, aki eddig fotózott. A végén jeleztem nekik, hogy a helyi Tussot múzeumban már látogathatóak a viaszfiguràink.

A barlangban előre ment a manó a lámpással. A barlang hangulata vagy a halvány megvilágítàs, már nem is tudom az okát, de a manó bàcsi egyre inkább emlékeztetett a Gyűrűk ura Gollam szereplőjére. Az első 10 méter megtétele után elkezdtünk hezitàlni, vajon az olykor oldalazva leküzdhető réseken át visszajutunk-e még a hobbitok földjére.

“Hati-hati”, hangzott el folyamatosan. Az indonéz kifejezést a “vigyàzz”-ra jól megtanultuk, a másfél méter magas barlangjàrat sötétjében a sziklák éles peremei jól beleverték a fejünkbe.

A szikla körül kint tettünk egy levezető sétát, 20 méter magas bambuszok és a sűrű növényzet tette jellegzetessé a tájat. 

Visszaindultunk a szállásra, Toraja északi részének felfedezését holnapra hagytuk. Mielőtt azonban a szállásra értünk volna, be kellett szereznünk az immár két napja hajkuràszott banánt. A sofőr már kissé megelégelte a gyümölcs utáni hajtóvadászatot, így egyenesen a város piacàra hajtottunk. A helyi banánàrus-negyed szerencsétlenségünkre zárva volt. A sofőr nem adta fel, szűk utcákon keresztül robogunk, kérdezősködünk. Végül találtunk egy helyet, ahol a földön ülve egy hölgy árulja 100 felé darabból álló kínálatát, az éretlentől a rohadtig. A sofőr hezitàl, hiába mondom neki a kezébe vett fürtre hogy oké-oké. Ő visszateszi és a 20 méterre arrébb lévő kunyhónàl végre rábólintva az egyikre kifizetem az érte járó 200 forintnak megfelelő  10.000 rúpiàt.

[Újabb megfigyelés: a város tele van az út szélére kihelyezett polgármester jelölteket, vagy valamilyen más befolyásos embereket reklàmozó plakátokkal, amik leginkább engem a 20 évvel ezelőtti keleti tàncdalfesztivàl nyerteseit juttatjàk eszembe.]

Megérkeztünk a hotelhez. A szállásunkban látási érzékeinkre hagyatkozva megállapítjuk, hogy nincs villany. Visszamentem a portàra és jeleztem, hogy bár az áramnélküli sötét házikónk így valóban igen romantikus, de a telefonomat szeretném még feltölteni. A vacsoràra szánt idő alatt sikerült kijavítaniuk a hibát, hozzájárulva a mai történések sikeres blogra való feltöltéséhez.