Reggel fél 7-kor keltünk, hogy reggeli után még legyen időnk összepakolni. Szokás szerint a svédasztalos kínálattal próbáltam kitolni az ebédidőmet. Magdi étvágya is már a régi, a fején hordja az asztalunkhoz a gyümölcskosarakat.
A bőröndöket levittük a házikó előterébe, ahol az ajtónàl már vártak a bőröndcipelő hiénàk, ezt már sehogysem úszhattuk meg.
Fél kilenckor indultunk, de még tettünk egy kitérőt Ke’te Kesuba, ahol a szokásos házak és sírhelyek látogatàsàval búcsúztunk el Torajàtòl.
A kocsiban a 35 év körüli sofőr megint üzen valamit a telefonjàn, a telefonos fordítás után az üzenet valahogy így hangzott: “Before we go to Makassar, we stop at my house for coffee as friendship”. Örülve a meghívásnak, indultunk is a házához kíváncsian várva mit látunk vagy kapunk majd. Rövidesen meg is álltunk egy hatalmas épület mellett, aminek emeleti teraszàn egy nagy tábla reklàmozta a felesége által vezetett éttermet. Jeni, a felesége az eddigi emberekhez hasonló széles mosollyal fogadott bennünket és rögtön hellyel is kínált. A kilátás nagyon szép, a hegyek által határolt rizsföldeken a legelésző bivalyok között számos ember munkálkodik. A kávé helyett elénk varázsolt passion fruit shake-nek sokkal jobban örültünk, a percek alatti elfogyasztásàt csak a szívószàl kis kapacitása lassította.
Torajàból kifelé már csak egyszer álltunk meg, mikor a hosszú útra felkészülve a sofőr újból szerzett nekünk egy fürt michelin csillagos banánt.
Makassarba robogva az út felénél megálltunk annál a kávézónàl, ahol idefelé is rengeteg fotót készítettünk a kilátásról. Innentől tovább rövidített úton mentünk a Pinram folyó mentén, annak kanyarait követve PacMan figuraként csak úgy faljuk magunk előtt az emelkedőket és a lejtőket.
Az én fejem kint lógott az ablakon élvezve a 90 km/óràs hullámvasutas élményt, Magdi viszont közepén mint valami oltàrnàl ülve, szorosan megmarkolva mindkét oldali kapaszkodót arra várt, hogy felàldozzàk, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint a kikötözött főhősnő a KingKong-ban mielőtt elragadja a gigantikus majom. Föl-le, balra-jobbra. A városhoz közeledve megjelent egy kis forgalom is, így lettek versenytàrsaink a spontán induló ágyúgolyófutamban. Előttünk egy apró Toyota, a vezetője így is alig bírja az emelt tempó mellett a keskeny úton tartani a kocsit, de persze mi dudàlunk, jelezve hogy előzni fogunk. Mivel helyét sem látom a tervezett manőverezési műveletnek, ékként feszítem be magam az autó sarkàba. Nekivàgtunk, a kavicsok golyószóróként repkedtek mögöttünk ahogy félig az útpadkán haladtunk.
Megmondom őszintén marhàra élveztem. Egészen addig, amíg meg nem kérdeztem a vezetőt, melyik folyó mellett haladunk, és a kormányt félig elengedve elkezdte betűnként leírni azt nekem egy papírra.
Miután túléltük az űrhajós kiképzést kilövéssel és holdraszàllàssal együtt, rátértünk a helyi autópályàra, ahol folytatódott a kalandos utazás. A 10 kilométeres szakaszon több vallàst is felvettünk, miután velünk szemben haladva is megjelent egy-két autós vagy éppen motoros. Egy szakaszon be is dugultunk. A nevetőgörcs csak ezután jött ránk. Mögöttünk szirénàzva küzdi át magát egy rendőr az immáron három sávra duzzadó tömegben. Az autók mögötte helyezkednek, küzdenek az úttörő rendőrautó mögötti legjobb helyekért. A szirénázó kocsi a legközelebbi lehetőségnél áttért a szemközti sávokba, velünk együtt majd 20 autó követi. Szürreális módon konkrétan szorítjuk le a velünk szemben szabályosan közlekedő autókat és motorokat. A dugót ezzel megkerülve a sofőr hüvelykujjàt felmutatva vigyorogva jelzi, hogy milyen ügyesen spóroltunk egy csomó időt.
Ehhez képest Szingapúr hatalmas váltás lesz, ahol még a szellentéssel történő ózonréteg-bontàsért is büntetést rónak ki az emberre.
8 óra utazás és tízmillió büntetőpont után megérkeztünk Makassarba. Az itteni útépítés miatt kialakuló dugót már rutinosan magán az építkezésen keresztül kerüljük meg.
Az ablakból megpillantott egyik motoros az itteni járművek króm -tuning versenyébe oly módon próbált beszàllni, hogy a sárvédőket és egyéb kiàlló elemeket alufóliával (!) tekerte be, mint valami tanítás utáni uzsonnàt.
A hotelünk elérése előtt egy kínzó negyed óràig még a főút mellett várakoztunk. A sofőr felmutat egy doboz tojásos tésztát és magyaràzza, hogy vár valakire, hogy odaadja neki. A végkimerültség jeleit mutatva Magdi szerint kábítószer van a dobozban és a dílerre várunk. 🙂 A kedves motoros pár segítségével (a dílerek akikre vártunk) elértünk a szállodához, ahol elköszönve a baràtunktól, a deluxe szobànkban elkezdtük kipihenni a nap életre szóló emlékeit.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: