Ma egy teljes napunk volt Makassarban. Úgy döntöttünk, lesétàlunk a kikötőhöz keresni egy halászhajót, amivel àtmegyünk a fővárostól alig fél órányira lévő Samalona szigetre.
A kikötőnél már meg is rohamoznak, idegesítően követnek és tukmàljàk ránk az utat a szigetre. Egyik ember sem volt szimpatikus, így legjobbnak láttuk betérni egy partmenti szállodàba, ahonnan előre lebeszélt áron hívtak nekünk egy csónakot.
Ronald, a vén tengeri medve odacsapott a hullámok közé, bőgetve a Yamaha motort a csónak orra kiemelkedett a vízből és beirànyoztuk a szigetet. A kikötő közelében horgonyzó hatalmas teherhajókat elhagyva már meg is pillantottuk a vízből kiàlló pici földrészt, ami rövid időn belül valódi méretűre, de még így is 10 perc alatt körbejàrható körszigetté nőtt.
A partraszàllàs Amerika Kolumbusz általi újrafelfedezésénél is jobban sikeredett, a szigetre lépve a helyi emberek előküldöttjei egyből a legnépszerűbb portékàikat kínáltàk: sülthalat és búvárfelszerelést.
A nap sugarait már issza is be a bőrünk, ezért neki is kezdtünk a helyiek által csodált és minden alkalommal végégnézett szertartàsunknak, a naptejezéshez. A még otthonról beszerzett csodakrémről kettő dolgot kell csak tudni. Az első, hogy 30 faktoros, a másik pedig, hogy kifejezetten babàknak van. Ez utóbbi eredménye, hogy a balzsam szinte egyáltalán nem szívódik be a bőrbe, de le sem jön, még hosszas tengeri fürdőzés után sem.
![IMG_20150721_125839]()
Ha eddig valaki még nem bámult volna, most biztosan bepótolta, miután úgy néztünk ki, mi valami lilás-fehér földönkívüli pár. Később rájöttünk, ez másokat egyáltalán nem zavar, mivel megkezdődött a fotózkodàs. Az első felvonás után rögtön béreltünk snorkel felszerelést és irány a tenger. A sziget óceán alatti lábának elérésekor megpillatottuk a korallok között úszkàló szebbnél szebb halakat, a fantàziànkat meghaladó színekben. A vitorlás hal mellett kedvencünk a “szivárvány színű halacska” volt (latin nevét nem találtam), valamint nagy slágerként percekig tudtunk szemezni a piros korallból elő-elő úszó, meséből is híres bohóchallal.
Az egész napra kiterjedő széles vigyorunkat muszáj volt valami hallal kitömni, így odamentem a helyi halászúrfihoz, és megvettem tőle a két parázs fölött füstölgő halat.
Amíg vártunk a rizzsel és chilivel történő tálalásra, egy nagy muszlim család rohamoz le bennünket, immáron tizedikként felkérve közös fotóra. Beàlltunk a képhez, de ekkor a távolban megjelent egy kapàlózva rohanó nő, aki küzdve a süppedős homokkal mindenképpen közénk akart állni. Pörögnek az események, a harmadik vagy negyedik képnél a legkisebb gyerek már a kezemben van, így is kell kép, a gyerek sír, vissza az egész, most csak Magdival egy kép, most csak hárman… az egész annyira vicces volt, hogy már kifejezetten élveztük. 🙂
Közben megérkezett a halunk is, a napsütötte óceánparton elfogyasztva, hangulatosan kézzel turkàlva a rizsben még azt is elfelejtette velünk, hogy a “szivárvány színű halacska” került a tányérunkra.
Az ebéd maradványait visszavittük a nagy ho-ho-ho horgászhoz, megismerve a családját, ahol Magdi a legapróbb göndörhajú kislány, Sophie elrablàsàra tett volna kísérletet.
Javaslatot kaptunk arra, hogy nézzük meg a sziget nyugati oldalán lévő korallokat is. Délután három felé az idelàtogatóktól lassan kiürült sziget másik végében letàborozva ismét kopoltyút növesztettünk, hogy felfedezzük az itteni óceánrészt. A víz alatt lassan elértük a sziget lábát, ahonnan az érzésre legalább 10 fokkal hűvösebb mély óceán sötétje kezdődött.
Lehet, hogy az elmúlt 3 millió irodában töltött óra miatt, de lehet hogy amúgy is, de lélegzetelállító élmény volt a sziget víz alatti peremén kialakult korallvilàgban együtt úszkàlni a minket szàzàval körbevevő halakkal. Volt az egycentistől a nagyobbakig, magányosoktól a rajban úszóig mindenféle káprázatos színű uszonyos, de akár óriási kék tengericsillag vagy gömbhal is.
Magdi hollétét, miután beküldtem a természetes tropicàriumba, majdnem egy órán keresztül csak egy vízből periszkópként kiàlló búvárpipa jelezte.
Addig én leültem a meleg homokba, hàtamat a mögöttem lévő fakerítésnek vetettem, és élveztem a ritka feltöltődéssel járó pillanatot.
Az alábbi kedvenc, halàszoknàl készített kép pedig az egész indonéz ittlétünk mosolyokkal teli napjait juttatjàk majd eszembe:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: