A mai napra azt terveztük hogy teszünk egy nagy szigetkört észak felé, érintve Santa Monica-t. Minden útvonalat előre megtervezünk még a szàllàson, online térképek, google earth, stb.
A kiépített betonutak nagyrésze a part vonalàt követve a sziget peremén futnak, a szigetet keresztülszántó utak a buja természetettel küzdenek a fennmaradàsukért. Na én pont egy ilyen, kevés emberrel lakott falvakat érintő, leginkább bivalyszarral kirakott tanösvényt néztem ki magunknak azzal a céllal, hogy lerövidítsük az “A” és “B” pont közti távolságot.
A túraút előtt még megtankoltuk a motort, ami főleg az elején volt vicces, de még mindig mosolygunk rajta. Út szélén sorba kirakott kólásüvegek, benne vörös lötty, ez a benzinkút. Megállunk, felhajtom az ülést és egy vagy két literes üveggel feltöltöm a motort. Eddigre már megjelenik valaki, kifizetem neki a benzint, majd a kókuszdióból készített képzeletbeli kàrtyàmra feltöltve a tankolás után járó pontokat indulunk is tovább.
A főúton haladva hamar meg is találtuk a bal kézre eső dzsungelbe vezető lehajtàsi pontunkat. A burkolt út az első lakott rész után meg is szűnt. Sebaj, pont erre számítottam, habár az ott lakók figyelmeztettek, hogy tovább nem igen lehet menni, mivel nincs kiépített út. Persze csak mert fehér vagyok, félek egy kis földúttól? Már indultunk is a sűrűjébe.
Lassan haladtunk, sok volt a hepe, és mégtöbb a hupa. Lejtőn Magdi visít, emelkedőn a motor. Majd elértünk egy kis faluba, ahol még nem tudtam, (de már sejtettem) hogy nincs tovább. Magdi addigra már rég nem ült mögöttem a motoron, csak röhögve kameràzott, ahogyan küzdök a friss esőzés utáni agyagos dagonyàban. Úgy beragadtam a sárba, hogy se előre se hátra. Az addigra már 10 személyre duzzadt nézőközönségből egy eldobta a kezében fejjel lefelé csüngő csirkét, a másik kikötötte a bivalyàt, és hátulról kirukkoltak az iszaptengerből. A papucsom hirtelen 5 kilós bakancs lett a ràtapadt agyagtól, a motorról meg inkább nem is beszélek (természetesen a városba érve az első dolgom volt lemosatni).
Visszatértünk tehát a jól bevàlt betonútra, ahol az első tíz percben golyószóróként repültek le rólunk a megszàradt agyagdarabok. A szigetkör egyébként egész jól alakult, majdnem egészen a végéig, aholis egy óriási zuhé kapott el bennünket. A semmi közepén félreàlltunk a motorral és bevonultunk az út mellett lévő pàlmalevél tetejű esőàlló alá. Közel egy órát vártunk hogy javuljon valamit az idő, de továbbra is az égtàj minden irányában szürke volt az ég, így hát úgy döntöttünk útnak indulunk. Motoron az esőcseppek tűként csapódtak be a retinàmba, majd látásomat tovább segítette, hogy teljesen besötétedett. Útközben jöttem rá, hogy van az a pont, amikor már az ember ruhája annyira vizes a szakadó esőtől, hogy akár le sem kell szállni a motorról pisilni… Nem tettem meg, ne aggódjatok. 🙂
Másnap. A motort lemosattuk, és irányba vettük talán a környék legszebb partrészét, egy kisebb félszigetet, Malinao beach-et, ahol az esküvőnk is volt. A jelképes bejàrati kaput elhagyva, rövidesen elsétàltunk egy idősebb és szerencsétlen külsejű európai figura mellett, aki össze-vissza céltalanul kóvàlygott, néha csinált egy-egy képet a telefonjàval, talpig beöltözve a napsugarak ellen, puttonyos hàtizsàkkal. Miközben sétáltam és a bicepszemet naptejeztem, a napszemüveg mögül lazán odabiccentettem, Magdi pedig egy nagy zacskó elemózsiàt lóbàlva csattogott el mellette a papucsàban. A félsziget csúcsàhoz érve, át is vettünk magunknak a partból körülbelül 20 négyzetmétert, amit belakunk. Negyed óra múlva az esetlen kinézetű ember odajött hozzánk baràtkozni.
– Honnan jött?
– Franciaországból.
– Mivel foglalkozik?
– Bankár vagyok, illetve csak voltam, már nem dolgozom.
– És segíthetünk valamiben? Mi már több napja itt vagyunk, és itt is már többször jártunk.
– Köszönöm, enyém ez a félsziget. 30 éve vettem és jövőre nyitnék itt egy resortot.
Erre én csak zavaromban ràmutattam a homokban heverő sárga nejlonzacskónkra és mondtam hogy vegyen banánt nyugodtan, elég sokat hoztunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: